Minek nekünk etológia? 4/3. rész

Minek nekünk etológia? 4/3. rész

Nevezzük inkább viselkedéstannak, így rögtön barátságosabb, ember közelibb maga a szó – és talán egyre több lovasban fog felébredni az az igény, hogy megismerjék a lovak jó vagy rossz viselkedése mögött rejlő, evolúció-programozta, ösztönös folyamatokat. Akik igazán szeretik a lovat, be kell, hogy lássák, hogy szeretni csak úgy érdemes, ha a szeretet tárgyának élete ettől gazdagabb, élhetőbb, jobb lesz – ehhez pedig csakis a ló valódi MEGISMERÉSE által juthatunk közelebb.

3. rész

Félreértések

A ló évezredeken keresztül a hatalom, a hódítás és a vagyon kulcsát jelentette az emberiség számára. Hagyományosan a csaták szereplőjeként, az emberi erő, ügyesség és gyorsaság hatványozójaként épült a köztudatba; a ló és a hátán ülő ember képe a harcos imidzsével olvadt össze. E békés, harmóniára törekvő állat a háborúzás egyik legfontosabb eszközévé vált – a művészeti ábrázolásokon szinte harcosként jelenik meg az ágaskodó, fogát vicsorgató, támadó csataló. Ennek a felfogásnak köszönhetően egy „betörendő, megzabolázandó, meglovagolandó, megfegyelmezendő” vad lényként tekint rá az ember. Sajnos még a mai használatában is élénken él ez a virtus.

A „magas lovon” ülő lovas a gyalogosok fölé helyezkedik, s ez a térbeli magassági fölény nagyszerűen tükrözi a ló státuszként betöltött évezredes szerepét is. Fenntartási, képzési, ellátási költségei miatt a lótartás hagyományosan a királyok és az arisztokraták privilégiuma volt, s máig is a gazdagság és társadalmi rang szimbóluma maradt. A ló mindig is egy „luxusterméknek” számított, melyre ráfordított költségeinkért cserébe feltétlen odaadást, magas teljesítményt és hálát vár az ember. Csakhogy a ló ezt nem tudja!

Mítoszaink, legendáink, kultikus vallásaink további tulajdonságokkal ruházták fel a lovat, szimbolikus jelentések hordozójává is vált. A ló a mai ember számára akaratlanul is annyi mindent jelent, hogy valódi természete parányira törpül, s lényegében átalakult egy emberi perspektíván és érzelmekkel – vágyakon, félelmeken, ábrándokon és hiúságon – keresztül átszőtt illuzórikus képzetté. Teljes körben elfogadott tény, hogy a ló istállóban lakik, zabot eszik, „meglovagolandó” – a tartásából és használatából eredő problémák során pedig természetes, hogy vele van a baj, „problémás”, „betegségekre hajlamos”. Amíg azonban az évezredes hagyományos felfogás fel nem ismeri önmaga korlátait, kizárja magából a ló objektív megismerésének legapróbb lehetőségét is.

A lótulajdonosok többsége szoros kötődésről számol be lovával kapcsolatban, a lótartást inkább érzelmi, mint gazdasági érdekek vezérlik. Lóval való kapcsolatukat sokan közelítik meg a kutyatartásból szerzett tapasztalataik alapján. Társállat szempontból akár még vonhatnánk is egy halvány párhuzamot az ember és a kutya kapcsolata között, ám az több sebből vérezne. Már a háziasításuk is másként zajlott: míg a kutya – azóta is – önként választja az ember társaságát, még a fajtársai ellenében is, a ló nem. A lóval nem élünk együtt, nem osztozunk az életterünkön, kapcsolatunk lekorlátozódik néhány órás alkalmakra. Nem ismerjük szokásait, időbeosztását, nem kísérjük szorosan az életét. A kutyával ellentétben a kötődés részünkről nem tart ki a ló egész élete végéig: a legtöbbjük „cserélgeti” gazdáit – még társállat pályafutása során is. Másrészt, míg a kutyát faji szociális sajátosságai miatt dominanciára alapozva idomíthatjuk, a lóból a kizárólag dominanciára, megfélemlítésre alapozott kapcsolat egyszerűen menekülést vált ki.

Napjainkban (is) gyakori jelenség a ló „eszköz” célú használata, teljesítményének – erejének, gyorsaságának, ugróképességének, idomíthatóságának, stb. – végletes kiaknázása; az emberi kötődés ezekben a helyzetekben – esetlegesen nem is kívánt – melléktermék. Hatalmas bevételeket forgató iparágak nőttek köré. Ma már nem a háborúban vagy a mezőgazdaságban szolgál bennünket, hanem kapzsiságunk, szükségleteink és kellemes élményeink eszközévé vált.

 

A cikk forrása:
Tóth Bettina: Gondolatok a lovak viselkedéséről – Minek nekünk etológia?
Lovas Nemzet (2016. októberi szám)

Fotó: Tóth Bettina